Az ócska csillár a szoba alacsony mennyezetén még mindig
imbolygott a feje fölött, meg-megvilágítva a szögelt lábú ágy felé alászálló
porszemeket, mikor ritmikus összehúzódásokkal kísérve a vaginájába lövellt az
ondó. A férfi akkor kólintotta oldalba, amikor nem sokkal korábban - mintegy
előjáték gyanánt - kibújt a valaha szebb napokat látott kopott
atlétatrikójából.
–
A
kurva életbe! – mordult fel azonnal. – És ha elvágja a csuklóm a rohadt üveg!?
Akkor mi van!? Visszakapom a pénzem!?
Aztán, miközben a nő enyhén szétterpesztett meztelen combjai
közé helyezkedett, még hozzátette:
–
Hogy
gondoljátok ezt a mocskos striciddel!? Az ember szemét kiveri az a rohadt
lámpa! Nem lehet feljebb akasztani?
Ez utóbbi kérdésnek már az ízét is érezte az arcában a nő. Fokhagymás
abált szalonna és műanyagpalackos, savanyú sör keveréke, amelyen mélyről átüt a
férfi egész felsőtestéből áradó olcsó, füstszűrő nélküli csempészett cigaretta maró
sűrűsége. Áfamentes… Ahogyan ő is.
Nagy erőfeszítéssel hosszú másodpecekig visszatartotta a
lélegzetét, de az sem segített. A hosszúra nyúlt pillanat alatt végig úgy
érezte, hogy az arcának minden apró négyzetmillimétere ezernyi apró
ízlelőbimbóval van tele; sőt, az egész elülső koponyája egy óriási felületű, fülek
és szemek nélküli szaglóhám. Aminek a homogenitását középen két pici orrlyuk és
egy apró szájnyílás szakítja meg.
És ezt a hatalmas szaglóhámot hiába is
próbálta kimozgatni valahová, bárhová, csak innen el, messzire, hiába próbálta 180
fokkal elfordítani a fejét, a kevés műanyaghabbal töltött műszálas párna 90
foknál kemény megálljt parancsolt.
– Nyisd
már szét rendesen a lábaidat, te ribanc! – csúszott ki az abált szalonnából… A
„ribanc” szó felharmonikusai között a nő némi vöröshagymás juhtúrót vélt felismerni.
– Hm.
Ez rejtélyes... Szeretője van? – próbálta minél hangosabban gondolni, hogy
elterelje figyelmét a - nem a saját nedveitől síkos - nagyajkaihoz nyomódó
kemény valamiről. – Még a síkosság is rossz szagú, olcsó műanyag – suttogta aztán
maga elé, miközben próbált visszaemlékezni, hogy visszacsavarta-e a kupakot.
–
És
ha ütőeret talál a rohadt üveg, akkor mi van!? Hm? – Ez már néhány pillanattal
később, egy méterrel magasabbról, sliccgombolás közben hangzott el. Legalább
ritkult kicsit az előbbi, testét a gyűrött-foltos lepedőbe préselő sűrű levegő.
A férfi nem engedte el az anatómiát:
–
Tudod, mi az az ütőér, szivi!? Lefogadom, hogy
fingod sincs!? – vitte fel a hangsúlyt a kijelentő mondata végén. – Legközelebb
veszélyességi pótlékot fogok levonni az árból, szivi! Esküszöm… Veszélyességi
pótlék! – ismételte el, miközben a másik kezét is beledugta a dohány-színű és
-szagú kardigánjába. Mintha beleszeretett volna a kifejezésbe.
Aztán lenyomta a piszkos, zsíros tapintású alumínium kilincset,
és - mintegy köszönés helyett - harmadszor is elmondta: – Veszélyességi pótlék!
A nőnek még csak nagyon lassú iramban kezdett el csökkenni a
több mázsás súlya, hiszen még nem zárult be az ajtó a vendég mögött. Aztán a
folyamat meg is torpant néhány röpke pillanatra, amikor a férfi még visszaböfögte
az apró, levegőtlen szoba lebegő posványába:
– Legközelebb csökkentett ár…
Az egyszerű mondat végére a nagy zörejjel becsapódó,
tonnásnak tűnő bejárati ajtó tette ki az írásjelet.
A nő elmosolyodott magában. Hiszen tudta, hogy már nem lesz „legközelebb”...
